xx Nulla xx
Már nem szeretlek
ENGEDEM, hogy sírjak. Nem ez a legokosabb dolog, amit tehetek, de megteszem. Minek tennék mást?
El vagyok keseredve, és ezt muszáj kicsit kimutatni, muszáj, hogy kicsit önző legyek.
Pedig itt van mellettem, és simogatja a vállamat. Azt suttogja, hogy minden rendben lesz, és szeretnék neki hinni, de nem tudok.
Minden rendben lesz.
Talán. Soha. Nem hinném.
Semmi sincs rendben. Semmi sem lesz rendben.
Minden könnycseppemmel megsiratom, minden könnycseppemmel elköszönök tőle, és százszor is elmondom neki, hogy szeretem. De nem hat. Nem segít. Még mindig sírok.
- Nyugodj meg - dúdolja, és még erősebben magához szorít.
Nem akarok itt lenni mellette, mégis itt vagyok. Megnyugtat, hogy mellette vagyok. Megnyugtat, hogy mellettem van.
Egy pillanatra elhiszem, hogy minden olyan közöttünk, mint régen, minden rendes, minden normális. Pedig nem, már régen nem.
Mély levegőt veszek, hörgök egyet, aztán köhögök, úgy érzem, hogy megfulladok, a könnyeim megfullasztanak, a könnyeim és az orrdugulásom.
- Köszönöm, hogy itt vagy mellettem - suttogom, és szorosan hozzábújok.
Egy ideig így maradunk, aztán ránézek az órára, és látom, hogy már hajnali kettő van. Holnap le kell utaznom a családomhoz, ráadásul korán akarok indulni, ezért elgémberedett testtel felállok, és ólomsúlyú lábbal nekiindulok a lépcsőnek, hogy kidőljek a szobában.
- Várj, Lara! - szól utánam. Nem fordulok meg, csak megállok a lépcső előtt. - Beszélni szeretnék veled...
Nincs még itt ennek az ideje, nem vagyok rá kész. Aludni akarok, felejteni, más világban ébredni.
- Arról akartam beszélni, hogy... - kezdi, de félbeszakítom.
- Kérlek... most ne. Ne most. - Szenvedő arccal nézek rá. - Hagyjuk. Fáradt vagyok.
Figyelmen kívül hagyva az arckifejezését, elindulok felfelé a lépcsőn.
A tetején hallom meg, hogy mit mondd. Szinte nem is hallom, annyira ki akarom zárni magamból azt a pár szót. Mégis... eljut a fülemig.
Az a pár szó belém mar, széttör, végleg összeroppant, megöl.
A folytatás pedig még rosszabb. - Ma este máshol alszom. Holnap menj el, kérlek.
Aztán az ajtó becsapódik mögötte.
Összerogyok a lépcsőn, és keservesen sírni kezdek, azt akarom, hogy leguruljak, és, hogy mindennek vége legyen, de sajnos nincs, sajnos még mindig itt vagyok, sajnos mindez megtörténik.
Visszahangzik, amit mondott.
- Már nem szeretlek.
El vagyok keseredve, és ezt muszáj kicsit kimutatni, muszáj, hogy kicsit önző legyek.
Pedig itt van mellettem, és simogatja a vállamat. Azt suttogja, hogy minden rendben lesz, és szeretnék neki hinni, de nem tudok.
Minden rendben lesz.
Talán. Soha. Nem hinném.
Semmi sincs rendben. Semmi sem lesz rendben.
Minden könnycseppemmel megsiratom, minden könnycseppemmel elköszönök tőle, és százszor is elmondom neki, hogy szeretem. De nem hat. Nem segít. Még mindig sírok.
- Nyugodj meg - dúdolja, és még erősebben magához szorít.
Nem akarok itt lenni mellette, mégis itt vagyok. Megnyugtat, hogy mellette vagyok. Megnyugtat, hogy mellettem van.
Egy pillanatra elhiszem, hogy minden olyan közöttünk, mint régen, minden rendes, minden normális. Pedig nem, már régen nem.
Mély levegőt veszek, hörgök egyet, aztán köhögök, úgy érzem, hogy megfulladok, a könnyeim megfullasztanak, a könnyeim és az orrdugulásom.
- Köszönöm, hogy itt vagy mellettem - suttogom, és szorosan hozzábújok.
Egy ideig így maradunk, aztán ránézek az órára, és látom, hogy már hajnali kettő van. Holnap le kell utaznom a családomhoz, ráadásul korán akarok indulni, ezért elgémberedett testtel felállok, és ólomsúlyú lábbal nekiindulok a lépcsőnek, hogy kidőljek a szobában.
- Várj, Lara! - szól utánam. Nem fordulok meg, csak megállok a lépcső előtt. - Beszélni szeretnék veled...
Nincs még itt ennek az ideje, nem vagyok rá kész. Aludni akarok, felejteni, más világban ébredni.
- Arról akartam beszélni, hogy... - kezdi, de félbeszakítom.
- Kérlek... most ne. Ne most. - Szenvedő arccal nézek rá. - Hagyjuk. Fáradt vagyok.
Figyelmen kívül hagyva az arckifejezését, elindulok felfelé a lépcsőn.
A tetején hallom meg, hogy mit mondd. Szinte nem is hallom, annyira ki akarom zárni magamból azt a pár szót. Mégis... eljut a fülemig.
Az a pár szó belém mar, széttör, végleg összeroppant, megöl.
A folytatás pedig még rosszabb. - Ma este máshol alszom. Holnap menj el, kérlek.
Aztán az ajtó becsapódik mögötte.
Összerogyok a lépcsőn, és keservesen sírni kezdek, azt akarom, hogy leguruljak, és, hogy mindennek vége legyen, de sajnos nincs, sajnos még mindig itt vagyok, sajnos mindez megtörténik.
Visszahangzik, amit mondott.
- Már nem szeretlek.
